Nemere István az 1994-es választások előtt gondolt egy merészet és megírt egy feltételezett puccskísérlet kigondolásáról és megtervezéséről szóló regényt, ami klasszikus értelemben nem is regény, hanem egy "valóságos" tervezet arról, ahogy egy ilyen akció végbemehetett volna. 

Leírt egy puccs-forgatókönyvet.

Nem regényt a szó klasszikus értelmében. Nem sima fikciót hanem egy „tervezetet”: egy lépésről lépésre kidolgozott, ijesztően életszerű akciótervet arról, hogyan lehetne átvenni a hatalmat.

A szöveg olvasmányos, lendületes, ironikus, kicsit gunyoros.

A kézirat azonban nem jelent meg időben. A kiadónál ragadt.

Egy név nélküli dosszié viszont eljut a hatóságokhoz. És ott valaki nem nevet. Nyomozás indul.

Vajon kik állnak mögötte? Valódi szervezkedés? Titkos hálózat? Vagy csak egy túlságosan jó képzelőerő?

Amikor a szerzőnek fel kell fednie magát, kiderül: az egész az ő fantáziája. Vagy mégsem egészen? Hiszen miért tűnt ennyire hihetőnek? Miért reagált rá idegesen a rendszer?

A történet egyszerre politikai thriller és korrajz. Ironikus összegzés a rendszerváltás első éveiről, amikor még senki sem tudta, merre fordul az ország. Amikor minden lehetségesnek tűnt – a felemelkedés is, és az összeomlás is.

És talán épp ezért ennyire aktuális ma is.

Egy forrongó korszakban mindig akadnak kérdések: ki irányít valójában? Mennyire stabil a demokrácia? Mi választja el a politikai fantáziát a politikai valóságtól?

Ez a könyv nem ad kész válaszokat, de kellemetlenül pontos kérdéseket tesz fel.

A teljes mű most először olvasható eredeti formájában a Nemere István gyűjtemény 10. kötetében. Egy olyan történet, amely majdnem túlságosan jól sikerült. Egy fikció, amelyet valós fenyegetésként kezeltek. Egy kordokumentum, amely ma talán még élesebben hat, mint megírásakor.

Mert vannak korszakok, amikor a valóság gyorsabban írja a thrillert, mint az író.

És vannak könyvek, amelyek nem hagyják, hogy nyugodtan aludjunk.